Az árvákért trendy is adakozni, de azok a részeg disznók...

A Csapás anyagbol:

A romániai tartózkodásom utolsó szombatján találkoztam Horváth Levente lelkésszel egy barátom barátja révén, aki titokban beszélt róla, mintha az USA-ban lennénk az alkohol tilalom idején és o küldött egy illegális összejövetelre egy illegális bárba. Az összejövetel egy tágas, modern házban volt egy kolozsvári domb egyik utcájában. A pap, szívesen félretéve a napi munkáját hosszasan elbeszélgetett velem. A felesége meggylekváros palacsintát készített nekünk.
Ez alatt a két év alatt sokszor küldte szivélyes üdvözletét de soha nem vetette a szememre a késésemet.
Miért, ó miért csak most húsvétten jött el a pillanat hogy adom föl az interneten ezt az interjút... Talán azért, mert o is az Isten embere, vagy azért mert tavasz van, feltámadás, valami zsong a fák ereiben.

Horváth Levente:

Horváth Levente vagyok. Eredetileg teológiát végeztem. Lelki pásztor vagyok. 1993-ban tértem vissza egy éves tanulmányi útról Edinburgh-ból és akkor ott az elméleti tanulmányozás mellett nagyon foglalkoztatott az, hogy mit csinálnak nyugaton annak érdekében, mit tud az egyház tenni azért, hogy a kábítószerek, a drogok bejönnek  Romániába is - ugye a fordulat után vagyunk a 90-es években – és nem vagyunk felkészűlve rá. Azt tudtam, hogy az alkohol mint a legolcsóbb drog, az a kommunizmus alatt is pusztított. Nem vagyunk felkészülve sem arra ... egyszerüen az ideggyógy intézetekben ilyen ambuláns kezelés, de az is csak medikális úton történik. Igazából nincs terápiás foglalkozás az igdeggyógy intézetekben sem. Medikális módszert alkalmaznak. Az nyugaton a 60-as években volt divat, azóta rég elavultá vállt. Sajnos nálunk még mindig inkább csak ebből áll a segítség. Ezt tudom olyan szempontból is, hogy alkoholisták, függő betegek akik hozzánk fordúlnak, elmondják azt – beutaltak, voltam egy hétig, kettőig az idegen, volt akit bezártak a zárt osztályra, ráadásul még félt is, gyógyszert kapott, de senki nem beszélt velük. Sem egyéni sem csoport terápia nem müködött. Ezt érzékeltem, hogy valószinű innen kellene megközelíteni azt a problémát. Nagyon kiváncsi voltam Edinburgh-ban, hogy viszonyúlnak, hogy oldják meg. El is mentem, megnéztem ezt a rehabilitációs központjukat. Oda nagyon sok otthontalan, drogos, alkoholista bement. Megnéztem, hogy hogy dolgoznak és azzal a vizióval jöttem haza egy év után, hogy ... hát úgy kellene nekünk Romániában valami hasonlót elindítani. Eleinte nekem az volt az elképzelésem, hogy amiben tudok segítek, a képzésben. Egyházi munkásokat, ha jelentkeznek akkor, egy elméleti háttér és valaki más fogja ezt oktatni, dehogy én ezzel foglalkozzak az kizárt dolog. Azt nem akartam. Elmondok egy vicces történetet. Ez Isten humoráról szól. 1979-ben történt. Édesapámnak volt egy barátja, ismerőse Magyarországon. Siklós Józsefnek hivták. Református lelkész volt aki Magyarországon mielött a kommunizmus elkezdődött volna, a Kék Kereszt Missziót vezette. Egy orvos barátjával együtt csinálták. Ez a Kék Kereszt Misszió alkoholistákat segítő szolgálat volt. Rendkivül tapasztalt ember volt. Nyilván jött a kommunizmus, megtiltották, de a Vidám Barakk Magyarország (a soft kommunizmus a 70-es 80-as években). Egy különös dolog történt. A 70-es évek végén a kormány rájött, hogy nem tudja kezelni az alkoholizmust és hivatták a különböző felekezetek püspökeit és azt mondták: az egyháznak ebben nagy multja és tapasztalata van, indítsátok újra és foglalkozzatok velük. Siklós Jóska bácsi nem volt a püspök szimpátiája. A püspök eléggé kollaboráns (együttmüködő) volt az állomhatalommal és Siklós Jóska bácsit egy nagyon pici, eldugott faluban tartotta. Haragudott rá mert az nem volt hajlandó mindenben engedelmeskedni. Amikor a kormány hozzáfordult a püspökhöz, hogy kellene ezért csinálni valamit ... hát nem volt mit csináljon, behivta Budapestre. Így indult el a 70-es évek végén a Református Iszákosmentő Misszió a kommunizmus alatt. 1979-ben ő már ott dolgozott, szerény körülmények közt, de elég hatásosan. Máris feltűnő hatása volt. Átjött hozzánk Kolozsvárra – édesapámat ismerte. Egy délután leültek, beszélgettek és én is ott ültem tizenéves tinédzserként és hallgattam a történeteket. Egyik ámulatból a másikba estem, hogy tényleg lehet segíteni egy teljesen elveszett alkoholistán is akiről mindenki lemond, még mindig van számára esély. Álmodoztam, hogy miket csinál ez a Jóska bácsi. Én akkor már tudtam, hogy teológiára készülök, hogy lelki pásztor szeretnék lenni. Arra emlékszem, hogy este amikor mentem lefeküdni, elalvás elött azt mondtam: Istenem, hát te tudod, hogy én neked szentelem az életem, bárhová küldhetsz, bármilyen szolgálatot vállalok, de nagyon remélem, hogy ezzel nem kell foglalkozzak mert erre képtelen leszek. Mondjuk ehhez képest az a vicc, hogy hazajöttem Edinburgh-ból. Nagyon foglalkoztatott, hogy ezen a szociális problémán segíteni kellene, de úgy képzeltem el, hogy valaki más mert én ugye nem vagyok alkalmas, én meg is mondtam az Istennek. Pár nappal késöbb hivat a püspök. Gondolkodom ... hát biztos azért hivat, hogy hogy ment a tanulmányi út vagy nem tudom mi. Az volt bennem, hogy elmondom neki milyen elképzelésem van. Kellene oktassuk, hogy a szociális szférában hogyan segíthetne az egyház és elindítani egy ilyen szolgállatot. Az volt a vicc, hogy bemegyek, a püspök nem hagy szóhoz jutni ... azt mondta: ide fígyelj, visszajöttél, örülök, van egy elképzelésem veled kapcsolatosan. Kérdem - Mi? Tudod mit: indítsd el, a kallodó, alkoholistákat és drogosokat mentő missziót. Azt hittem leesek a székről amikor ezt hallottam, s nem mertem azt sem elmondani, hogy ezzel az állommal jöttem vissza, csak nem én akartam csinálni. Úgy meg voltam lepődve, hogy a számból veszi ki, de úgy, hogy semmiről nem tud semmit. Annyit kinyögtem, hogy körülnéztem Edinburgh-ban hogyan csinálják ezt meg Skóciában ... London mellett is láttam egy ilyet. Zavaromban azt mondtam, hogy adjon egy hét gondolkodási időt és hazamentem. Mondom a feleségemnek – nézd meg az Isten humorát ... hát én erre képtelen vagyok, ezt mondtam az Istennek és tőlem függetlenül rám akarják bizni ezt a dolgot. Hát, egy hét gyötrödés, vivodás, töprengés, imádkozás után, igent mondtam. Így lett belőlem iszákos mentő ... nevetés...
Ella Veres: Hadd kérdezzem ... Emlékszik, hogy milyen példákat mondott amikor 14 éves volt és hallotta a szülőket beszélgetni Jóska bácsival?
H.L.: Nem nagyon emlékszem csak arra, hogy fantasztikusaknak tüntek a történetek. Leépült, végső stádiumban levő alkoholista, hogy tudott felépűlni egy ilyen szolgálat hatására. Persze én akkor még semmit nem tudtam sem az AA-s mozgalomról (Alcoholics Anonymous). Nem tudtam arról, hogy célszerű esetleg rehabilitációs rendszerben működtetni, hogy necsak száraz maradjon, necsak úgymond absztinens legyen. Persze a száraz alkoholista mást jelent – negativ konnottációja van az AA-ban. Tehát, hogy sokkal többről van szó – arról is, hogy felépűlni. A felépülésnek mozgalmi szempontból nagyon szép példája az AA mozgalom. Egy másik tehnikai értelembe vett másik módszer az, hogy a személyiség visszaépítése, a kapcsolatok visszaépítésén munkálkodik az ember egy rehabilitációs otthonban. Önmagán dolgozik. Ezek az őrsegítő csoportoknak a fontossága. Ez mind késöbb tárult elém. 1994-ben ahogy ezzel megbizott a püspök, a feleségemmel kimentünk Magyarországra, hogy körülnézzünk ott mi folyik. Ott már fejlettebb volt, nyilván a kommunizmusban már elindulhatott. Végig néztük (akkor már Siklós bácsi nem élt) az utódja munkáját. Balogh Zoltán dolgozott akkor az alkoholisták közt. Volt egy intenziv 2 hetes programjuk és a szemünk előtt történtek meg a csodák. Láttuk ahogy az elvonási tüneteken átmennek és ahogy kitisztul az arcuk, a lényük azalatt a 2 hét alatt. Reggeltől estig program volt. Előadások, csoport beszélgetések, egyéni beszélgetések és nagyszerűen működött. Kicsit azoknak az időknek a jellegéhez is igazódott meglepő módon gyors hatású program volt ez. Átbeszéltem a feleségemmel, hogy mi az amit Romániában mi ebből tudunk alkalmazni. Hazajöttünk és elkezdtük, rettenetes körülmények közt. A 90-es évek elején nem lehetett kibérelni egy megfelelő helyet sem ahol két hétig legyél bezárva. Magunkra zárjuk az ajtót az alkoholistákkal. Rengeteg önkéntessel dolgoztunk, lelkes fiatalokkal és nagyon sok hibát követtünk el. Kezdve attól, hogy az egyik fiatal egyszer becipelt hozzánk egy holtrészeg hölgyet és azt mondta: itt van, foglalkozzatok vele. Most szedtem össze főtéren a saját vizeletéből. A feleségem megfogta, megfürdette, befektette a mi ágyunkba. Akkor nem is volt rendes lakásunk mert kis helyen laktunk. Mi meg a földön a matracon aludtunk. A hölgy reggel amikor magához tért azt sem tudtah hol van. Ilyen történetek. A feleségem nagyon önzetlenül csinálta. A veszély az, hogy erőt vet rajtunk a segítő szindróma. Ezen azt hiszem mindenki átmegy. Az úgynevezett kezdeti hőskór. Rengeteg hibát követtünk el, arról nem is beszélve, hogy késöbb tudtam meg, hogy nyugaton egy ilyen munkatárs titkosítja a lakhelyét meg az elérhetőségét. Mi veszélynek tettük ki magunkat. Bizony volt rá példa, hogy nem voltam otthon és éjszaka az ablakot majdnem betőrte valaki részegen. Ő tudta, hogy hol lakunk. Eleinte nem volt egy terápiás otthon, nem volt egy hely. Sok gyerekünk van, mostmár 5 van. Nehéz volt, hogy az egyik szobába az alkoholistára vígyázol ... egész éjjel járt fel alá ...  Emlékszem, egy festő alkoholista egész éjjel az elvonási tüntekeben nem tudott aludni én meg járkáltam vele fel alá. Egyik cigaretta másik után, védenem kellett, hogy nehogy a gyerekekhez bemenjen ... Nem tudta hol van ... Engem is különböző képpen szolítgatott és 10 napig volt nálunk, birkoztunk. Akkor sokminden nem volt világos, hogy azért ez nem így müködik. Akkor már megképzett bennünk, hogy kellene egy saját otthon, valami központ, ami nem egy ideggyógy intézet, ahol ne megalázó módon bezárják őket meg félniük kelljen az esetleg agressziv betegek miatt. Ez a probléma volt, de sajnos még most is előfordul. Elkezdődött egy ilyen vivódás, keresés. A lényeg az, hogy most rövidre fogjam – végül Marosludas mellett, 19 kilométerre, egy régi kastély birtoka ... a kastély és a hozzátartozó 8,5 hektár terület, magtár, csűr, istállók, ez a birtokunkba jutott oly módon, hogy koncesszióba vettük 99 évre. Akkor a kastélyok még államosítottak voltak. 99 évre megkaptuk, gyorsan befedtük a kastélyt, hogy ne omoljék össze, mert már a fél tető hiányzott. Gyönyörű kis majd 500 éves kastély. Nagyszerű 4 ceruzabástyával, nagyon szép francia reneszánsz kis kastély. Kár érte, hogy megy tönkre. Megkaptuk, újrafedtük, megvédtük a kastély állagát és gondolkoztunk, hát a kastély felújjítás az túl sokba került volna. Felujjítjuk a magtárat és azt rendezzük be egy terápiás otthonnak. Közben megjött a törvény, hogy vissza lehet igényelni. A tulajdonosa Franciaországban élt. Tarottuk is a kapcsolatot. Elküldtem egy videófelvételt a felújjított kastélyról és azt mondtam a telefonban is a bárónőnek, hogy a kastély az öné még akkor is ha mi ezt 99 évre bérbe kaptuk az államtól, de most, hogy ön visszaigényelheti mi készek vagyunk újra lemondani róla bár belefektettünk egy csomot, hogy helyrehozzuk. Így néz ki, de ha ön szeretné, az ön nevében is vissza tudjuk igényelni, de ön dönt efelől. Megnézte a videót, felhivott és azt mondta: csodálatos munkát végeztek. Ha ez nincs akkor pár éven belül összeomlik a kastély, nekem nem lett volna rá pénzem ... Tudja mit? Én önöknek adományozom. Ilyen csoda történt 1 Frankért. Akkor még Frank volt nem Euro. 1 Frankért szimbolikusan önöknek adom. Aztán ebből az lett, hogy az eljárási költségeket mi álltuk és valóban az alapítványunknak adományozta. Bonus Pastor alapítvány (Good Shepard). Azért választottam a latin elnevezést mert az magyarul is, románul is, franciául is elérhető. Késöbb rájöttem, hogy az angol-szász világban már nem ismerik a latint, úgyhogy mindig mondom: It’s nothing to do either with bonuses or pastors ... or bonuses for pastors ... Nevetés. Nem a lelkészeknek bonusz. Vicces. Ebben a magtárban 1999-től 2005-ig építettük újjá. Semmi pénzünk nem volt rá. Valahogy mindig valahonnan jöttek adományok és rendre felépítettük. Egy 200.000 eurós művelet volt. Szinte új épület lett belőle, de az épület műemlékként van számon tartva, úgyhogy meg kell tartsuk az épület állagát. Mostmár 20-24 ember elszállásolására alkalmas és 9 hónap a terápiás program amit ott 2005 óta beindítottunk. Úgyanúgy csináljuk tovább a 2 hetes programot is, a gyors intenziv terápiát, de ha szükséges akkor 9 hónapig lehet az otthonba jönni. A 9 hónap alatt a kanadai portázs modellt alkalmazzuk. Az tetszett meg a legjobban nekünk. A portázs  (portage) modell ... hát a portage szó is ilyen, hogy franciák és angolok is értsék Kanadában. Ez arról szól, hogy az őslakós indiánok a kenuban vittek dolgaikat és a sekélyes vízhez érkeztek. Kihúzták a partra, kiszedegették a terhet és a hátukra vették a kenut és az ölükben vitték a poggyászt, a csomagokat. Utánna vissza a vízre és fokozatosan visszaraktak mindent. Ezt a képet használja ez a terápiás módszer, hogy szimbolizálja, hogy miben áll a lényege ennek az egésznek. Amikor hozzánk érkeznek ezek az emberek, semmiért nem tudnak már felelősséget vállalni, önmagukért sem. Olyan krizisbe jutottak, hogy képtelenek, sekély vizre érkeztek. Kihúzzuk őket a partra úgymond, őlbe vesszük, átsegítjük ezen az elvonási tünetek vagy ha azon túl van akkor a kezdeti nagyon törékeny kiszolgáltatott állapoton. Az a módszer lényege, hogy az első kriziseken átsegítjük és csoportterápián van a hangsúly. A lakók úgy fogadják mind új lakó. Van egy hét, az orientációs hét. Elmondják, hogy az otthon miből áll, melyek az együttélés szabályai. A munkatársak csak vendégek. A lakóké az otthon, akik már ott vannak. Az orientációs hét után eldöntheti, hogy akar-e maradni vagy nem akar. Ha akar maradni, akkor egy szerződést köt az otthonnal. Azt mondja, hogy: én szeretnék dolgozni ezen a problémámon és 9 hónapig szerződök. Van aki nem 9 hónapra szerződik, van aki kevesebbre. Még erre is van lehetőség. A szerződésben megfogalmazzák, hogy mit akar a kliens aki ide érkezik. Felveszik új tagfázisba. Aztán van rendes tagfázis és így tovább. Fázisváltások vannak amig a kiléptetési fázishoz érkezik (vagy öregfiú fázis). Minden fázis több felelősséggel jár. Egy fázisban fokozatosan visszaadunk felelősségeket. Megtanul újra felelősséget vállalni. Előbb kis dolgokban, hogy nehogy összeomoljon, aztán egyre nagyobb felelősségeket.
E.V.: Mi lenne egy kis dolog?
H.L.: Például, ő felel azért, hogy a fürdőszobák tiszták. Megnézi, hogy a naponkénti tisztítás jól ment-e. Van aki azért felel, hogy a mosást koordinálja. Van aki azért, hogy kiosztja a napi adag kávét és senki ne ígya meg a másik helyett az adagját. Ezek a felelősségek már konfliktus kezelésre tanitanak. Előjönnek problémák amin tud dolgozni. Nem egyszerre nagy felelősség. A legnagyobb felelősség az utolsó fázis amikor a beérkező új tagot az orientációs héten nem a munkatársak orientálják hanem öregfiúk. Ő hónalja alá nyúlna a kezdőnek és elmondja: nézd, én min mentem át ... mi volt az elején nehéz ... ez valószinű neked is nehéz lesz. Az otthonban a lakók fogadják és azok a tanítómesterei, nem a munkatársak. Az alapelv az, például ha van reggeli, déli, esti találkozó. Mindegyik találkozó érzéskörrel kezdődik és van amikor öregfiú vezeti nem munkatárs. A munkatárs sokszor csak a háttérben marad, fígyeli és csak akkor avatkozik be ha tényleg valami kritikus dolog van. Egy ilyen érzéskör után ...
E.V.: Milyen egy kritikus dolog?
H.L.: Valami olyan konfliktus van két ember közt amit ők ketten nem tudtak megoldani, a csoport sem tudta már megoldani, akkor irányítani kezdi a munkatárs, hogy mégiscsak kezelhető legyen a helyzet. Nagyon fontos az emberi méltóság. Nagyon fontos az, hogy érett emberekként, felnőjjenek oda, ne infantilizálodjanak, ne függjenek a munkatárstól sem. Sokszor van ilyen áttét, hogy a szervfüggőségből végül a mentoromtól kezdek függeni. Eleinte valóban így van, atyáskodni kell valaki felett. A cél nem az, hogy örökké ilyen maradjon a viszony. Az amit az AA-ban, ugye szponzornak hivják ... valaki felelős valalkiért ... mi mentornak hivjuk a rehabilitációs központban. Ez azt jelenti, hogy mindenki kap egy mentort és a mentorral megbeszélik a problémáit. Két-három hónap után odaérnek, hogy képesek esetleg írjanak egy levelet mondjuk a nagymamának akivel nem beszéltek vagy a feleségtől bocsánatot kell kérni valamiért. Idő kell ahhoz, hogy megérjenek erre, hogy saját maguk felelősséget vállaljanak ezért a lépésért. Körülbelül a harmadik negyedik hónapban kezdik el rendezni kapcsolataikat. Beindul egy levelezés, helyretesznek dolgokat amivel addig nem törődtek.
E.V.: Úgy tűnik, hogy főleg azért kezdenek inni mert meg nem felnöttek? Úgy tűnik nekem mintha gyerekek lennének.  
H.L.: Jó kérdés. Az igazság az, hogyha valaki korán kezd el inni és függővé válik, mondjuk tinédzser korában és iszik 35-40 éves koráig, akkor gyakorlatilag kimarad az a periódus – a tinédzser kórból a felnött kórba való átmenet – ő megreked azon a szintén ahol igazából függővé vállt. Ha nem volt kiforrva a személyiség akkor teljesen egy gyerek vagy tinédzser szintjén viszonyul egy csomó mindenben. Másoldalról ha felnötté vállt és érett személyiség lett ... sokszor nagyon markáns, intelektuális személyiségek is nálunk kötnek ki. Megvolt egy nagyszerűen felépített életszemélyiség. Az jó mert ahhoz vissza lehet térni, de az leépült közben a függőség miatt, infantilizálódott a szó bizonyos értelmében. Például: kódependens lett az élettársa vagy felesége, férje irányában. Ott már nem tud önálló felelős lényként élni hanem abszolut függ a másiktól vagy a másikat függővé teszi önmagától rossz értelemben. A kódependens viszonyok úgy alakulnak ki, hogy egy valaki függ a családban a szertől, alkohol, drog vagy bármi, és akkor a többi családtag meg függ a drog vagy alkoholfogyasztótól. Most örülünk mert apuka nem ivott. Most szorongunk mert még nem jött haza. Most hazajött, meg fog verni. Hova meneküljünk? Vagy nem fog megverni. Elalszik vagy nem alszik el. Végül az egész család körülötte forog, ő meg az alkohol körül forog. A családterápia a rendszer szemlélet szerint gondolkodik és a legtöbb terápiás szemlélet ... illetve az igazán korszerű szemlélet egy rendszerben látja a családot is. A rendszeren belül mindenki egy bizonyos értelemben befolyásolja a másikat. Ha az alkoholfüggő betegnek a társa nem számolja fel a kódependenciáját, tehát nem válal saját magáért felelősséget, mindig a társát akarja megmenteni, akkor gyakorlatilag fenntartja a társ a függőségét. Ez a paradox helyzet egy rendszerben. Ha kivonul mint megmentő, megváltó szerepében tetszelgő szenvedő alany ugyanakkor ... azt mondja: nézd, esel fenékre, de én nem akarlak kifogni. Eddig mindig kifogtalak. A főnök felhiv, hogy vagy? Nem mondom, hogy beteg vagy hanem megmondom neki, hogy tök részeg és nem tud bemenni dolgozni. Akkor elveszíted az állásodat és akkor szembenézel az ivásod következményével. Ha szembenéztél akkor lehet, hogy végre segítséget fogsz keresni. Így én mindig rosszul támogatlak, tehát te elodázod azt, hogy segítséget keress és így nem is tudsz megszabadulni. Ezek a drámai felismerések amikor egy hozzátartozó ráébred, hogy nem közvetlenül tud segíteni rajta hanem közvetve ha saját magáért is felelősséget vállal. Sokszor egy hozzátartozó nem is éli a saját életét hanem a másik életét éli. Nagyon érdekes ezt látni. Mi már elkezdtünk ilyen hozzátartozói csoportokkal is dolgozni. Az Álánom tipusú módszerrel csinálunk utógondozói hetet. Most is menni fogunk július 2 és 9 között, a Bucin-ra egy szép táborozó helyre. Oda a már megszabadult alkoholisták hozhatják a családtagjaikat. Külön program van a gyerekeknek és a felnöttekkel továbblépünk. Akkor már nem az alkohollal foglalkozunk hanem megprobálunk a társkapcsolati feszültségeikkel foglalkozni. Megprobálunk odafígyelni a szükségleteikre. Nagyon sokszor azt látjuk, hogy meggyógyulnak a családok is egy ilyen utógondozásban. Szükségük van erre. Miután megszünik az alkohol vagy egyéb függőség mint probléma, akkor még mindig dolgozni kell a párkapcsolaton. Ki kell engesztelődjön a gyermekével. Nincs minden helyretéve. Azon is kell dolgoznia.
E.V.: Ez, hogy müködik? Ez költség. Ők fizetnek?
H.L.: Ez egy nagyon nehéz probléma. Magyarországon azt látjuk, hogy ezek a rehabilitációs központok állami támogatást kapnak, éspedig úgy, hogy besorolták őket az egészségügy alá. Úgy müködhet mint egy klinika. Nálunk még mindig a belügyhöz tartozunk ami egy agyrém, tehát kriminalisztikai esetek vagyunk. A drogdealer ... vannak ilyen demonstrativ dolgok, hogy hány drogdealer-t kapott el a rendőrség. Gyakorlatilag nem támogatnak bennünket abban, hogy ezen a szociális problémán mi hatékonyan segítünk. Kimutatható statisztikáink vannak. 83 százaléka azoknak akik a 9 hónapot elvégzik - állnak. Több éves tapasztalat után mérjük, követjük az eseteket. Aki csak 6 hónapot végez el és utánna kimegy, az úgy gondolja, hogy neki elég -  azoknak 60%-a áll. Aki 3 hónapot – 40%  körül áll. Aki 2 hetesre jön, még azoknál is magasabb a hatékonyság mintha valaki bemegy az ideggyógy intézetbe. Nyilvánvalók az eredményeink és mégis senki nem törödik velünk. Kormányszinten nem érdekli őket. Megyei szinten sikerült, mert akreditáltuk is az otthont. Sikerült egy pár évvel ezelött. Először csak nagyon szimbolikus összeget adtak ágyanként. Most egy picit növelték. Az alapítványnak 1.500-1.700 lejbe kerül egy ember egy hónapig, mi 800 lejnél többet nem kérünk. Mondjuk, hogy ennyi lenne, de általában 800 lej a plafon amit tudnak fizetni. Sokszor a házastárs vért izzad ... megszünik egy munkaerő otthon. Van aki a 800 lejt sem tudja fizetni és van aki semmit nem tud fizetni, de nincs hova küldjük. Mi mindenkit beveszünk. Így gyakran a fele összegét a 800 lejnek fizetik ki átlag a lakók. Ha 1.500 lejbe kerül egy kliens, az alapítvány kell összeszedje a támogatás felét vagy háromnegyedét. Kinlódunk, mindenfélét kitalálunk, hogy fenntmaradjunk valahogy. A munkatársakat kell fizetni, az étkeztetést meg az otthon fenntartási költségeket. Maga a birtokon van mindenféle zöldséges kert. Volt egy tehénfarmunk, de a tehénállományt eladtuk mert nem birtuk kezelni is. Nehéz volt arra is figyelni. Mindig elérkeztünk egy olyan pontra, hogy bezárjuk, nem birjuk továbbvinni. Aztán valahogy mégis Isten kegyelméből tovább tudtuk vinni, de nagyon nehéz. Vannak intézmények akikkel kapcsolatban vagyunk Magyarországon meg Hollandiában. Mindkét helyen óriási támogatásnak örvendenek. Van olyan, hogy egészségügyi biztosításban benne van. A biztosító fizet amig bennt vagyunk. Mivel mi nem tartozunk az egészségügyhöz, semmit nem kapunk. Hollandiában van egy nagyon nagy rehabilitációs központ. 1970-es években indították el. Az egyik alapító mai napig is ott dolgozik. Átjár Romániába. Képzést tartott munkatársainknak. Kitünő szakember. Látva, hogy hogy kinlódunk azt mondta, hogy nekik egy hosszú várakozási listájuk van. Van olyan, hogy a drogos meghal amielött bekerülhetne hozzájuk. Nem birják ellátni olyan sok a jelentkező. Látják, hogy mi így kinlódunk. Azt mondta nekem ez az úriember: mi lenne ha Hollandiából ide küldenénk a klienseket és a biztosító itt fizetne és akkor kicsit nektek az anyagi helyzetetek jobb lenne. Aztán valami miatt mégsem müködött.
E.V.: A nyelv miatt ...
H.L.: Azt nem bántuk volna. Van néhány munkatársunk akik jól beszélnek angolul és angol nyelven nyilván, nem holland nyelven, de vállaltuk volna. Nem rajtunk mulott hanem ... mégsem tudok visszaemlékezni, mi volt az indoklás, hogy miért nem müködött. Más lett volna, hogy havonta párszáz eurót kapsz. Jelen pillanatban az állam Marosmegyéhez tartozik. Marosmegyén keresztül az állami támogatás 250 lej. Az 1.500-ból az nagyon kevés.
E.V.: Még negyede sem.
H.L.: Még csak annyi sem. Már így is örülünk mert nem a kezdeti szimbolikus összeg, ami 80 lej volt. Állandóan rettegünk, hogy ezt is visszavonhatják mert egyszerűen úgy döntenek.
E.V.: Még két dolgot kérdezek ... Tudnál mondani emberi példákat kliensekről. Névtelen. Csak annyit, hogy hol voltak? Amikor kijutottak, mi lett belőlük?
H.L.: Van minden évben 2-3 alkalommal úgynevezett öregfiú találkozó. Visszajöhetnek akik pár éve már befejezték a terápiájukat. Egy hétvégére (péntek-szombat-vasárnapra) odajönnek Ózdra az otthonba. Nagyon szépek, nagyon felemelők ezek az alkalmak. Beszámolnak, hogy min mentek keresztül amióta kikerültek. Nagyon nagy ilyenkor az öröm a fiúkban, nagyon érdekes látni őket.
Volt olyan újságiró akinek azt mondta a főnöke, hogy azonnal kidobhatlak, de adok még egy esélyt. Menj el az Ózdi rehabilitációs központba. Hallott valahonnan rólunk. Bukarestben dolgozott egy lapnál. Eljött, megszabadult, visszament. Most másodfőszerkesztő lett belőle olyan szépen felivelt a karrierje. Úgy tudom, hogy vagy 6 éve került ki és egyszersem esett vissza. Először életében elkezdte berendezni a lakását mert ő addig, 30 éves koráig halálra akarta inni magát. Azt mondta: egy célom van – az élet értelmetlen – addig iszom amig belepusztulok. Ott a terápiás otthonban jött rá, hogy „nem az enyém az életem ... felelős vagyok az életemért, ajándékba kaptam”. Megszünt ez a kéztetés benne. Gyakorlatilag egy öngyilkosságnak egy formája volt. Értelmét találta az életének és így került vissza.
Mondhatok még más történeteket. Van egy nagyon szép történet, az Sepsiszentgyörgyről. Egy férfi aki ráadásul mentősként dolgozott és látta, hogy alkoholisták milyen fázisba jutnak, de ettől ő még ugyanúgy volt. A mentők sokmindent látnak, halálközelben élnek. Lassan elidegenedett a feleségétől, a gyerekei féltek tőle mert amikor ivott agressziv volt és utánna nem emlékezett semmire. Ez az emlékezet kihagyás ez is egy szindróma ami sokszor az alkoholizmushoz kötődhet sokaknál. A felesége meg a gyerekei mikor mondták neki, nem hitte el, még dühösebb lett, hogy megrágalmazzák annyira nem tudta, hogy mit csinál. Ez az ember ahogy bejött az otthonba, következő héten hallotta, hogy a felesége beadta a vállópert. Sokkosan érintette, s haza akart rohanni, helyre akarta hozni a kapcsolatot. Alig tudták a munkatársak ott tartani. Hosszú kűzdelem után maradt mert ha kimegy akkor képtelen lett volna megmenteni a házasságát mert iszik tovább. Így, hogy elviselte, ez a helyzet volt. Valahogy elfogadta segítséggel és megértette, hogy most nem a házasságán kell dolgozni hanem saját magán - azt most hagyjuk. Mikor kikerült az otthonból, már azelőtt tudta, hogy a felesége valaki mással, válás után ... szinte esélye sem volt már ezt a kapcsolatot helyrehozni. Csak a gyerekeivel probálta helyrehozni és közben a szeme előtt zajlik az, hogy a felesége valaki mással és neki vége. Ő benne akkor ébredt fel az apai és a férji ösztön és akkor döbbent rá, hogy ő mindenért a felelős. Azt hiszem, talán két évig kűzdött, várt, ápolta jó kapcsolatot a gyerekeivel ahogy soha azelőtt és tűrte a feleségének a kirohanásait meg elhatárolódását meg a másik férfit. Nem volt reménye sem. Két év után visszajött a feleség és azt mondta: gyere vissza. Olyan szépen összetalálkoztak és most virágzik ki a kapcsolat kettejük közt. A gyerekek boldogok. Addig nagyon stresszesek voltak. Kicsit voltak és nagyon megszenvedték ezt az egészet. Mostmár az egész család virúl, bontakozik ki. Ott lesznek most az utógondozói táborban. Készülnek jönni együtt az egész család. Közben a feleségem családterápiát végzett. Nem kis része volt ebben, hogy amikor odajutott a felesége, hogy végre lehetett vele beszélni akkor kapott egy lelki gondozói segítséget. Ez azért sokat jelentett. A feleségem ezzel is foglalkozott. A feleségem különben terapeutaként dolgozik az Ózdi otthonban szintén, úgyhogy együtt csináljuk és még van 6 munkatárs akik teljes állásban ezzel foglalkoznak. 
E.V.: Ők is pszihoterapeuták?
H.L.: Mikor elindúltunk nem nagyon volt munkatárs. Senki nem csinált ilyet. Minden új volt. Egy egészen úttörő dolog. 2000-ben megszabadult egy alkoholista egy 2 hetes programunkon. 2005-ben inditottuk el a 9 hónapost. Ezt a férfit felvettük munkatársnak. Munkatársként elkezdett járni a pszihológia egyetemre. Elvégezte, mostmár mesterizett is. Valamikor ő is alkoholista volt és most ott dolgozik ő is terapeutaként.
Egy másik munkatársunknak tanitónői képzettsége volt. Elkezdett dolgozni, képződött. Elvégezte a pszihológiát, mesterizett és most szintén pszihológus. A munka közben mindegyik munkatárs képezte magát, akár volt alkoholista múltja akár nem. Három a munkatársak közül alkoholista volt és a másik négy, nem. Mindegyik továbbképzi magát. Ez a pillanatnyi felállás.
E.V.: Csak férfi otthon?
H.L.: Ez csak férfi otthon. Őszintén szólva, álmodozunk és tervezzük, hogy majd idővel legyen egy női otthon is. Az egészen más struktúrát követel mert valószínű viszik a gyerekeiket. Sokan egyedül nevelik a gyerekeiket. Ha van gyerek akkor arra is be kell rendezkedjünk. Az megdupláz sokmindent, költségekről nem is beszélve. Ezt ez álmot azért nem adjuk fel. Ha odaérkezünk, ezt is fogjuk csinálni. Még egy dolog ami fontos, hogy a pszihiátria nyelve mindenütt a világon az anyanyelv. Mi a református egyház keretében kezdtük ezt a munkát. Bárki jöhet. Meg sem kérdezzük, hogy ki milyen vallású. Hivő vagy ateista, nem érdekel, mindenkit fogadunk természetesen. Egy idő után ezelőtt öt évvel elkeezdtük a két hetes programot román nyelven is müködtetni. Többen románok is megszabadultak. Mostmár van olyan munkatársunk Aradon aki egy ilyen két hetes programon szabadult és nagyon sokat bedolgozik, segít. Elindítottunk egy román csoportot. Évente 5 két hetes intenziv programunk van. Ebből három magyar, kettő román nyelven. Már az elindításkor elkezdtük tervezgetni, hogy elindítunk egy román nyelvű 9 hónapost is. Körülbelül most érkeztünk arra a pontra, hogyha minden jól megy, ősztől beindítjuk a román nyelvű csoportot külön csoportként. Sokáig vivodtunk, hogy hogy legyen, de az igazság az, hogy amikor már mélyre mész akkor az érzelmi nyelvi mégis az amit a legjobban ismer az ember, az anyanyelv. Akkor nagyon problematikus, hogy a csoportban milyen nyelven beszélünk. Ezért úgy döntöttünk, hogy mégis jobb párhuzamosan elindítsunk egy román csoportot is. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy erre dolgozunk a jövőt illetően, hogy minnél hamarabb be tudjuk indítani.
E.V.: Azt sejtettem, hogy mindenhol van ez. Mondta, hogy Hollandiában, Romániában is. Az öcsem ebben halt meg és édesapám csak abbahagyta az ivást. 70 éves volt amikor elesett. Cukorbeteg. Csak azért hagyta abba, de képes most is inni hogyha hagyják. Ő még mindig alkoholista. A hugom orvosnő úgyhogy vígyáz rá. Ez volt az inditó impulzus, hogy erről szeretnék irni. Persze az Egyesült Államokban angólra fordítottam és bemutattam a szinházba. Szerinted miért csinálják ezt? Van valami oka? Mindig volt ez a iszákosság? Mi ez?
H.L.: Őszintén szólva lassan két évtizede foglalkozom vele és még mindig titok számomra. Valószinű úgy is halok meg. Az aki nem volt benne, sohasem fogja teljes egészében megérteni azt aki benne volt ebbe. Végülis ez egy olyan szenvedélybetegség, tehát vitatható, hogy mi ez – diagnózisa van, tehát betegség. Nem gyógyítható medikálisan, tehát mégsem betegség hanem valami egyéb. Nyilván nem fizikai, bár fizikai hatása is van. Fizikai tünetei, szindrómái is vannak. Jobb egy holisztikus megfogalmazás, hogy bió, psziho, szociális, spirituális betegség. Egyszerre négy szinten támadja meg az embert. Kivétel nélkül bármilyen társadalmi rangja vagy tanult vagy tanulatlan, mindenkiből azzá válhat. Az élet egy pontján ... nem tudom garantálni hogyha másképpen alakul az életem én nem váltam volna alkoholistává. Nem lehet tudni. Történhet valami az ember életében, valami nagyon súlyos dolog amit nem tud elviselni. Valami megtörik bennem és inni kezdek, vagy drogozni, vagy játszani kezdek és nincs megállás. Tehát egy lefelé haladó spirállá válik és lassan az embert beszívja. Nagyon különös mert azért is okoz mindig zavart bennünk, hogy mi lehet az oka, mert nem lehet raciónálisan megragadni. Olyan tipusú kényszercselekvés a függőség, hogy abszolut nem raciónális és mégis csinálja az ember. Én beszélek ezekkel a játékautomatásokkal. Kijönnek Ózdra ők is. Bármikor megkérdezem őket: tudod, hogy úgy vannak megcsinálva a gépek, hogy többször veszíts mint ahányszor nyersz mert nem lehet, hogy a tulajdonos elveszítse a hasznot ... tehát befele menjen a pénz! Azt mondja: nagyon jól tudom. Hidd el, az agyam tudja, hogy hülyeség mégsem tudom otthagyni. Ez az egyik misztérium ebben a történetben. Az ember kényszerpályára kerül. Van olyan megkülönböztetés, hogy szer függőség vagy folyamat függőség. A játszásnál nincs szer, de ugyanaz az izgalom, az adrenalinszint, ugyanazok az elvonási tünetek folyamattól függ nem szertől. A szerfüggőség alá esik alkohol, drogok vagy egyéb gyógyszerek. Folyamatfüggőség a kényszeres öngyilkossági gondolatok. Van aki éveken át kisérletezik azzal, hogy megőlje magát és van amikor sikerül is. Szinte megszállotja annak, hogy ő el kell púsztítsa magát. Ez a közös ezekben, hogy kényszer: ivó kényszeres, drogozó, játszó kényszeres. Ma már ugye beszélnek szexfüggőségről is. Beszélnek az internet vonatkozásában is. Tehát ez egy bonyolult kérdés. Bennem több elmélet volt. Egyiket sem találtam megfelelőnek egy idő után. A gyakorlat másképpen igazól vissza. Ez nagyon érdekes, mert az ember mindig próbál egy elméletet aztán kiderül, hogy nem müködik vagy müködik. Két kutató elhatározták, hogy nem gyártanak elméletet hanem rengeteg alkoholistával elbeszélgetnek, a tapasztalatukat irják le és abból próbálnak kondenzálni valamiféle magyarázatot. Az ő munkájuk során született meg egy nagyon fontos könyv, a „Józannak maradni”. Ez a könyv a visszaesés megelőzéséről szól és semmiféle pszihológiai irányzatot vagy terápiás irányzatot nem írnak az előszóba, hogy: „mi ide tartozunk”. Ők azt mondták: mi csak függőket kérdeztünk ki, hogyan tudták elkerűlni visszaesésüket. A tapasztalatukból raktuk össze ezt a könyvet mindenféle elmélet nélül. Ez nekem nagyon tetszik mert én is olyan tipusú vagyok, hogy szeretek mindenféle elméletekkel foglalkozni. A munka során rájöttem, hogy az elmélet kliséjéből valaki mindig kilóg. Vannak ilyen elméletek: régebb az exisztencializmus a filozófiában, az volt a nagy történet az 50-es 60-as években. Jean Paul Sartre, Albert Camus és így tovább. Aki exisztencialista szempontból közeliti meg a kérdést az azt mondja: nem látja létének értelmét és akkor pótcselekvéshez folyamodik. Elkábítja magát, hogy ne tudjon arról, hogy értelmetlen az élete. Egy menekülés ami késöbb kényszerpályává válik és úgy sincs reménye, hogy valaha megleli az élet értelmét, tehát akkor az önpúsztítás kényszerpályáját mint egy önként vállalja magára. Ilyen típusú magyarázatok vannak. Igenám, de van aki abszolut nem foglalkozik az élet értelmével és mégis azzá lesz. Abból a kliséből ez kilóg. Más valaki azt mondja, hogy valami nagy trauma érte, azért lett az. Valami nagy öröm, valami nagy bánat. Nagyon élvezem azt a népi mondást, hogy: Miért iszol? – kérdik az alkoholistát. Három oka van annak, hogy iszom: örömünkben, bánatunkban, csak.
E.V.: Mert tetszik.
H.L.: Ott van, hogy csak ... az azt jelenti, hogy nincsen rá magyarázat.  
Legtöbb alkoholista ha igazán őszinte és őszintén válaszol akkor azt fogja mondani: mert nekem az jó, azért mert tetszik, azért mert szeretem az italt. Ez tény csak közben tudom, hogy miközben szeretem az italt, mindenkit szétverek magam körül, tönkre teszem magamat is, de mit csináljak, szeretem. Ott van a dilemmája, hogy tudja, hogy nem jó, de neki jó. Ezt az ambivalenciát nem tudja feloldani. Lehet, hogy itt kellene most Sándort megkérdezzük mert az ő személyes története most ide talál.
E.V.: Milyen szerepe van abban, hogy őn vállalta ezt a munkát? Nem akarta. Miért nem akarta? Mert lelkész, vállalta. Van valami más is benne? A lelkész pálya segít.
H.L.: Értem. Ez egy fontos kérdés. Két dolgot mondok erre. Nem azért vállaltam mert lelkész vagyok. Lehet, hogy akkor sem vállaltam volna csak azért mert lelkész vagyok. Jobban meg voltam ijedve mintsem, hogy vállaljam. Úgy éreztem, hogy ez egy óriási felelősség, nem értek hozzá, szorongok, nem tudok ezzel foglalkozni. Inkább egyéb lelkészi szolgálattal foglalkozom ...
E.V.: Nem volt ez egy alapsztigma?
H.L.: Jaj igen. Az is benne van, de azon én könnyebben tuljutottam.
E.V.: Szeretném, hogy részletesebben magyarázza el.
H.L.: A mai napig azt élem meg, hogy sokkal népszerübb lennék hogyha például árvákkal foglalkoznék. Az árvákat mindenki sajnálja. Az árvákért érdemes adakozni. Az árvákért trendy is adakozni, de azok a részeg disznók, azok az aljas gazember, semmiházik ... azokkal te leállsz és azokat támogatod. Rengetegszer kapok ilyen vádat. Én is, de munkatársaim is. Nagyon érdekes volt egyszer az egyik munkatársam egy üzletembernek mondta, hogy: felajánlom ha ön szeretne abban a kiváltságban részesedni, hogy támogassa a munkánkat?! Nem koldulunk, csak azt mondjuk, ez egy kiváltság, élhet vele. Az illető eleinte nem, de utóbb komolyan vette a szót. Azt mondta: én, részeg disznókkal, drogosokkal, azokat nem segítem.
A munkatársam azt mondta: rendben van uram, értem. Hány éves a gyereke?
Azt mondja: egyik négy, a másik hat éves.
Ha 14 és 16 éves kórban elkezdenek drogozni, akkor sem fogja támogatni ezt a munkát?
Megszeppent.
Az emberek nem gondolkoznak, stigmatizálják, de közben az ő életéről is szó van, vagy az ő gyermekeiről, unokáiról. Valakiről aki közeli hozzátartozó. Azt is megértem, hogy lehet, hogy az apja volt az és egy életre megutálta a részegeseket. Ezt is megértem és itt is én a stigma alá esek. Szó szerint először ezt mondta a munkatársamnak: árvákon szívesen segítek, de részeg disznókon nem. Erre jött a válasz ... jó, de majd ha a gyerekeid vagy unokáid lesznek akkor mit csinálsz???
Ez az egyik dolog. Tudatosan kellett vállaljam azt, hogy ez egy nagyon népszerűtlen szolgálat lesz. Sokszor még egyházi körökben is nehezen értik. Van aki egyházi körökben sem fogja fel ennek a jelentőségét. Ilyenben volt részem. Hogy jutottam tul rajta? Mondok erre valamit ami humorosan hangzik, de nagyon komolyan mondom – nem vagyok különb a legutolsó alkoholistánál sem.
E.V.: Hogy jött rá erre?
H.L.: Rájöttem.
E.V.: Hogy?
H.L.: Nem volt nehéz. Részben azért mert elhiszem Istennek amit a Bibliában olvasok, hogy minden ember potenciálisan bűnös ember. Képes minden bűnre. Ezt a templomba nem járó Göethe is igazolja. Göethe mondta egyszer élete vége felé: „Nincs olyan emberi bűn amire nem lettem volna képes, hogy elkövessem életem egy bizonyos idejében”. Mindenféle bűnre képes vagyok. Ez egy nagyon reális önismeretről szól, egy józan önismeretről, hogy potenciáliter minden bűnre képes vagyok. Aktuáliter vagy tényszerüen, defacto nem követem el. Miért volnék különb egy rabló gyilkosnál? Egy drog hatása alatt borzalmas dolgokat elkövető embernél? Nem vagyok különb. Hogyha az ember józanul és nagyon szigorúan ezt végig gondolja akkor azt mondja: nem vagyok különb senkinél, tehát mindenkinek a szintjén tudok beszélni. Ezért nem érzem erőfeszítésnek ezt a munkát mert úgy nézek arra most még nagyon rossz állapotban lévő és rosszakaratú alkoholistára akivel beszélgetek, hogy látom mivé válhat és már azt tisztelem benne. Segít a hitem is mert a Bibliám azt mondja, hogy: minden ember Isten képére és hasonlatosságára volt teremtve. Nekem jogom van rá úgy nézni mint egy Istenarcú emberre, függetlenül attól, hogy most egy maszkot visel az Istenarcra téve és az a maszk nagyon őrdögi vagy nagyon csúnya. Egyszer majd le fogja önként venni a terápia során és azt mondja, hogy: hazug voltam,  disznó voltam és mindenkivel kitoltam, hogy alkoholhoz jussak és tönkre tettem a családom. Letépi ezeket az állarcait és gyönyörüen ragyogni fog az emberi arca és akkor az én tanitómesterem. Én mindenkiben egy potenciális tanítomestert látok. Nem én tanítom őt hanem ő tanít engem. Miközben beszélgetek ahogyan ő önmagához viszonyul, abból is tanulhatok. Lehet a legelesettebb ember. Mindenki által leirt ember nekem mégis mesterem és tanítom. Mindig így dolgoztam, hogy minden embert különbnek tartottam magamnál és mindig kaland, izgalom volt, hogy most mit fogok tanulni magamra nézve, a világra nézve, az Istennel és egymással való kapcsolatunkra nézve. Miben segíti az én önismeretemet az amit ő csinál magával? Ahogyan ő önmagához viszonyul! Azt hiszem, hogy a legtöbben akik bekerülnek hozzánk mindig ezt mondják, hogy az otthonban az a szeretet és tisztelet ahogyan becsülnek engem, az ami legelőször megrázott amikor odaérkezem. Ehhez képest kirugják az ideggyógy intézetből. Van úgy, hogy az orvos is ráordít: részeg disznó ... miért iszol ... ne ígyál már. Szerencsétlen nem tud nem inni már. Ott tart.
Ha én azt mondom egy cukorbetegnek: te is olyan ember vagy mint én. Egyél egy kis cukrot ... Hát én nem fogok a cukorra rosszul reagálni. Te miért reagálsz rosszul?
Azt mondom a bodzára alergiásnak: szagold meg a bodzát, én nem könnyezek. Te miért könnyezel? Miért prüszkölsz?
Azt mondom a tüdőbetegnek: Annyit köhögsz. Társaságban vagyunk. Áld meg és ne köhögj. Ezt nem lehet elkivánni.
Azt mondani egy alkoholistának: én meg tudom állni egy, két pohár után. Te is meg tudod állni. Nem tudja megállni mert nincs abban a helyzetben mint én. Én nem jártam az ő mokaszinjében. Ezt tisztelni kell. Ő nincs abban a helyzetben, hogy ezt az ő akarata döntse el. Már rég fogoly az akarat.
E.V.: A társadalom nem volt így a kommunizmus alatt.
H.L.: Ilyen értelemben tényleg infantilizálodott az egész társadalom. Nem tudtak felnőni az emberek.
E.V.: Nem lehetett az utcán menni akármilyen frizurával ... most is mondák, hogy milyen furcsa ...
H.L.: Ez is lehet. A stigmatizáció ebben is hat. Nem feleltem a második felére a kérdésnek.
Miben segít a spirituális dolog? Mi azt mondjuk, hogy kezeljük a bió, psziho, szociális és spirituális szinten az embert. Tehát holisztikusan. Van biológiai szükséglet. Lehet, hogy tönkretette a máját ... orvoshoz visszük, azt kezeljük. Psziho – mentális segítséget nyujtunk - terápia. Szociális, tehát a kapcsolatait rendezze mert kapcsolati betegség is a függőség. Késöbb visszatérek. Van egy zárojelem. Amikor azt tetszett kérdezni, hogy mi lehet az oka? Az utóbbi időben kezdek hinni abban, hogy az intimitást nem tudta megélni, nem fejlődött ki, a meghittség a kapcsolataiban és az intimitás pótléka lehet a szer. Mondok erre példát. Megszoktuk, hogy csak akkor tudunk jól elbeszélgetni, barátkozni, ha leüllünk egy pohár pálinka mellé vagy iszunk. Ahogy iszunk a szorongás feloldódik és az intimitás látszatát éljük meg, hogy közel kerülünk egymáshoz. Ez a látszat nyilvánvalóan nem igaz, nem így müködik ... mutassam be a feleségem, a páromat. Mondtam róla, hogy ő is ott dolgozik Ózdon.
Maradjunk a spirituális kérdésnél. Amikor bekerülünk az intézetbe, azt mondjuk, hogy tökmindegy milyen vallású vagy, nem vagy vallásos, hiszel, nem hiszel, lényegtelen. Mi itt vagyunk és amilyen szinten: bio, psziho, szociális vagy spirituális szinten igényelsz segítséget, arranézve mi tudunk valamit adni neked. Ezért senkinek nem kényszer amit nyújtunk, de mint lehetőséget igénybe veheti, a spirituális segítséget is. Van akinek az írás problémája úgy jött létre, hogy szorongott mert halál félelme volt (például). Nem volt vallásosan nevelve. Emlékszem egy ilyen esetre. Azt mondta: úgy értettem meg, hogy ti hisztek abban, hogy halál után van élet. Ha én ezt tudnám hinni akkor nem szoronganék a haláltól. Leültünk egy kicsit beszélgetni. Ez az ember felszabadult, megértette, hogy Istenre támaszkodhat ebben a kérdésben. Felfedezte saját maga számára a kereszténységet. Én csak bábáskodtam. Aki ilyen típusú segítséget igényel, az megkapja. Ami nagyon érdekes – egy kanadai pszihológus látogatott meg bennünket, megnézte az intézetet és azt kérdeztük, hogy mit szólna ahhoz ha mi spirituálisan is nyújtunk ilyen segítséget?! Azt mondta: „én személy szerint, noha nem vagyok hívő ember, ateista vagyok, ezt nagyon értékelem”.
Meglepődtem ezen. Nem fogom soha elfeljeteni amit mondott. Azt mondta: nézzék ... az, hogy vallásos értékrend szerint nyújtanak segítséget az egy plusz. Egy nagyon fontos plusz. Miért? Azért mert a kliensek kezébe adnak terápiás eszközöket arra nézve, hogy ha meg akarnak maradni józannak, meg tudjanak maradni. Ezeket az eszközöket megtanulják, elsajátítják, begyakorolják és bármikor használni tudják. Ha valaki nem hisz sem Istenben sem a túlvilágban, nincsenek örökértékek, abszolut értékek az életében, csak minden relativ érték, akkor ha valami nagy krizis éri ... tegyük fel, 15 évig józan volt ... jön egy krizis és mivel hinni nem tud, nem ragaszkodik örök értékekhez, úgy érzi, hogy nincs értelme józannak maradni, akkor inkább halálra drogozom magam ... fehér halál. Vagy nekiállok újra inni mert semmi ebben az életben már nem nyújt nekem vigaszt, erőt. Ő emiatt, hogy nem hisz, eldob minden eszközt ami a kezében van ami őt megtarthatná és úgy dönt, hogy ... Nem tudom, hogyha érthető ... Nagyon élveztem ezt, megnyugodtam és úgy éreztem, hogy miért ne vállaljuk az arcunkat. Sajátos segítséget nyújtunk. Élhetünk ezzel a plusszal és azok is értékelik akik különben nem vallásosak. Én is azt mondom, hogyha egy embert ez tart meg, hogy józan maradjon akkor is megérte mert kapott egy olyan támapontot ami nem terápiás, nem biológiai vagy szociális hanem spirituális támpont és az tartja őt. Akkor is megérte! Ezt nagyon minimalista módon mondtam el. Van akinél a vallásos megtapasztalás olyan erős, az Isten élmény, hogy arra rá tudja építeni egész életét és azoknál mindig könnyebben jön a terápiás segítség. Azt látom, hogy azok sokkal dinamikusabban, sokkal felszabadultabban tudják használni az eszközöket és kevésbé adják fel mert a remény mindig ott van bennük és ez nagyon fontos. Ugyanis egy alkoholista amig nem kap segítsége. [Bejött feleség.]
Nem tudom, hogy ez válasz volt.
E.V.: Válasz. Nagyon érdekes nekem mint személyiség. Tegnap kérdezték tőlem, hogy miért foglalkozok olyan kiküszöbölt tényekkel? Mert nemcsak ez az anyag van, hanem ezt kezdtem kutatni. Innen kerültem a cigány sors kutatásához.
H.L.: Jajj, de jó.
E.V.: Nem jó!
H.L.: Nagyon tisztelem. Kevés ember foglalkozik igazán ezzel.
E.V.: Egy egyetemi professzorné kérdezte, aki szeret engem. Jó indulatból kérdezte. Nem az, hogy miért nem foglalkozom az árvák kérdésével. Kezdtem kutatni, mert első sorban benne éltem, láttam, hogy mi történik nálunk a családban, másodsorban 2008-ban elkezdtem egy publikus forum anyag gyűjtését. Akkor kezdtem hivatalosan, de elötte is mindig írtam egy kis rövid szindarabot. Mostmár rászántam magam, hogy egy egész szindarabot fogok irni. Mostmár 2011-ben vagyunk és csak most tudom végezni ezt a kutatást. Az anyagot át kellett írni aztán le kellett fordítani, majd fel kellett lépni. Mindig ott volt ez, hogy én ebből elpusztulok. Mégis professziónális módon kell végezzem e munkát. Ez egy folyamat. Meginterjullak majd vissza kell adni embereknek. Amerikában érdekes mert úgy nézik e szindarabot mint szakmai eredmény. Ugyanakkor vissza kell adjak valamit azoknak az embereknek akik becsültek, biztattak engem és beszéltek velem. Azt hittem, hogy ez a folyamat jó lesz. Persze, hogy jó amikor bizonyos kérdések tisztázodnak egy interjú révén. Vannak akik arról beszélnek, hogy milyen borzasztó volt mindez. Ezt az egészet magamban tartom, vagy éppen nem. Leterhel. Úgy gondoltam, hogy mint szakmai élmény plusz energiát ad majd nekem. Továbbviszem. Ráadásul az, hogy volt barátom kérdezte miért megyek börtönökbe, beszélek cigányokkal ... stigmatizál ... azt akarja, hogy én nagyságos asszony legyek. Más barátom is olyan helyzetben van. Ő szereti a teheneket. Van egy farmja és a férje bolondul bele. Probáltam rávenni, hogy csak lovagoljon, de ő istállóban is dolgozik. Ez nagyon bonyolult. Jót akarok, a családomnak. Jó, hogy stigmatizálnak, de ők is jóindulatból mondják, mert nekem rossz. Ahelyett, hogy egy iszákos alanytól vegyek interjút ... miért ne interjuljam meg, például Marcel Iureş-t. Tudja? Miért ne? Az az igazi öröm. Látom, hogy vidám, én is imádom a vidámságot. Miért nem írok a fenébe egy vígjátékot? A humor ... ebben a szőrnyű anyagban találtam sok humort, sok inteligens. A tegnap volt előadásunk. Jött egy volt gimnazista barátnőm. Ő egy komoly asszony, komputer szakértő. Fogalma sincs az iszákosokról, a cigány témáról. Azért jött mert engem szeret. Mondtam neki, hogy ezekről a témákról fogunk beszélni. Kérte barátait, hogy jöjjenek ők is, mert az előadás után lazán érezte magát ... Mi közben cigányokról beszéltünk meg alkoholistákról. Érdekes volt ahogyan az egészet átdolgozta. Igazán lehet ő is utálja a cigányokat. Láthatja a hajléktalanokat, de ő nem tud hozzászolni mivel ő komputer szakértő. Ő dolgozik, hogy legyen pénze fenntartsa kisfiát. Nagyon bonyolult kérdés.
H.L.: Bonyolult kérdés. Meg tudom érteni, nem könnyű hogy az ember befogadjon. Már a  látvány miatt, az ellenérzéseink ott vannak. 
E.V.: Ön hogyan dolgozta fel ezt? Önnek ez nem jó ügy mert a felesége is benne van? Sohasem volt kérdés? Csak akkor amikor 14 éves volt és nem értette, hogy mi ez?
H.L.: Akkor is reméltem, hogy nem kerülök bele. Érdekes ez a kérdés. Eszembe jut édesanyám aki tanitónő volt Bonyhán és nemcsak ott. Az én anyai nagyapám szintén bonyhai lelkész volt. Anyám tanitónőként olyan osztályokban tanított ahol elég sok cigány volt. Cigánynegyed volt a faluban. Édesanyám sorra látogatta a gyerekeket és elment a cigány negyedbe is. Naa aztán ... az egész falu megbélyegezte, hogy a pap lánya elmegy a mocskos cigányokhoz. Hogy csinálhat ilyet? Nagyon vádolták, támadták emiatt. Ezt azért mondom el mert ...
E.V.:  Végül?
H.L.: Nem tudom végül mi lett. Felvillant ez az emlék, hogy anyám ezt elmondta és mindig azzal fejezte be ha erről beszéltünk: édes fiam, mindenki egyformán ember! Valahogy akkor ezt már az anyatejjel szivhattam magamba. Elismerem, hogy ott volt bennem az, hogy úgy tekintsek a cigányra is ... Nagyon érdekes, hogy a gyerekeinkkel is mindig mérköztünk. A román, magyar, mindenki egyformán ember. Nem könnyű mert a gyerekek nagyon kegyetlenek egymás közt. Jöttek vissza a játszótérről vagy az iskolából és mi mindig próbáltuk leépíteni az etnikai sztereotipiákat. Szerencsére azt látom, úgy nöttek fel, hogy nagyon befogadó gondolkodásuak. Ezt csak azért mondtam el, hogy lehet valahol a neveltetésemben is szerepet játszott ez, hogy picit mindig büszke voltam édesanyámra. Őt dacolta az, hogy öt megbélyegzik, hogy miért foglalkozik a cigányokkal. Az én értékrendemben ez egy fontos dolog. Az apámról is elmondhatom, hogy ő mindig szociális érzékenységű ember volt. Tehát ... idős korában is azzal foglalkozott, hogy nyugati barátaitól egy tolószéket szerzett egy mozgássérült fiatalnak. Egy másiknak hallókészüléket. Mindig a hátráltatott helyzetben lévőket probálta szolgálni. Nekem ez is nagy örökség. Ugyanakkor, tény az, hogy különböző szociális szférában dolgozó, segítőszolgálatban lévő embereket mindig veszélyezteti a kiégés. Egyszerűen egy idő után nagyon leterhelő az a probléma ami rádzúdul miközben foglalkozol ezekkel az emberekkel. Tehát értem azt, hogy ez nyomasztó, megterhelő lehet, mert a végén elveszítheti az ember az életkedvét, túl sötétnek látja a világot mert mindig ezzel a résszel érintkezik. Ez benne van. Most, hogy ezt a kérdést kaptam, tényleg el kell gondolkozzak, hogy miért van erőm a humorra és miért nem megterhelő. Hát ez egy nagyon személyes dolog, elsősorban amiatt, hogy én Istennel osztom mindig a terhem. Valahogy úgy érzem, hogy nem én kell megváltsam a világot. Van egy bályos történet – A zsidó Hasid történeteket. Arról szól, hogy a rabbi hitközségéből egy fiatal ember elmegy a rabbihoz és azt mondja: rabbi, én nem tudok hinni – a felvilágosodás korában indul a Hasid mozgalom – én a felvilágosodás eszméit fogadtam el – rabbi én már nem tudok Istenben hinni. Nincs Isten! El kell mondjam neked, hogy nem jövök már a templomba, ez van. Hallgatja a rabbi ... értem, értem fiam ... nagy tiszteletet érzek irántad fiam. Neked nagy feladatod van és nagyon nagy felelősséget válalsz magadra. Mivel számodra nincs Isten, ezért ha szegény, egy nyomorult, egy szükséget szenvedő hozzád fordul, nem bizhatod Istenre hanem neked kell megoldanod.  [H.L. nevet.] „Óriási dolog, tisztellek fiam, hogy te ilyesmire vállalkozol. Nem bizhatsz semmit Istenre. Muszáj Te megold a világ bajait”. Nagyon szeretem ezt a történetet. Nekem ennek a történetnek a tükrében ott van, hogy óriási hála tölt el, hogy számomra valóban létezik Isten. Rábizhatom, nem kell megváltsam a világot. Nem kell mindent én megoldjak. A tipikus segítő szindroma az, hogy én kell megmentsem a másikat. Egy kicsit mindenki megváltónak érzi magát ebben a szerepben. Az a legveszedelmesebb mert könnyen lehet, hogy többet ártok mintsem, hogy használjak. Ha el tudom engedni a másik embert, hogy van Isten is, ég is fölötte és van gondviselés is. Voltam  olyan helyzetben amikor azt mondtam: ne gyere Ózdra, ne gyere a terápiás otthonba mert te még nem vagy a padlón. Lehet, hogy a télen megfagysz – mert hóntalan volt – te még ne gyere. Nézett rám – dehát nem akarsz segíteni? Azért mondom, hogy segítsek. Miféle segitség? Nem fogadsz be Ózdra? Mondom: nem, mert nehéz dolgod van. Mert meg kell győzzél, hogy nem a melegért jössz be hanem tényleg el akarod hagyni. Márpedig úgy érzem, hogy te még nem vagy a padlón, még nem értél meg rá, mert csak az tud igazán felemelkedni aki már elérte a legmélyebb pontot. Most kegyetlen vagyok hozzád, nem engedem, hogy gyere. Ennek ellenére tudom könnyen lehet, hogy a télen már megfagysz és akkor nincs ki jöjjön. Igy kellett beszélgessünk. Én teljes szivemből szerettem ezt az embert, de ez nem jelenti ezt, hogy akkor finomkodok. Sőt, ellenkezőleg azt soha nem fogom elfelejteni – volt egy hölgy aki akkora szélhámos volt, nagyon élveztem ... hát nagyszerű szélhámosok lesznek az emberek egy függőségben. Nem az alkohol a probléma hanem a hamisság ami egy fölvállalt hazugsága mindennek. Ez szörnyen megnyomorítja az ember lelkét, de belemegy mert nincs más útja. Ez a hölgy zseniális volt. Hozzám is igy állított be: tiszteletes úr, eltörött a szemüvegem. Nem vesz egy szemüveget mert nem tud olvasni. Nagyon művelt, olvasott hölgy volt. Nekem úgy idézte Origenes-t meg Augusztinus-t, mert a kisújjában volt. A szentirást is ismerte, mindent tudott. Filozófia meg pszihológia tanárnő volt valamikor és reménytelen alkoholista. Tiszteletes úr – kellene nekem egy Biblia! Tudta, hogy mit kell mondani a papnak. Nem tudna adni nekem egy Bibliát és hozzá egy szemüveget mert eltörött. Nahát volt annyi eszem, hogy nem adtam pénzt, hogy a szemüveget megvegye hanem megvettem én neki. Ezt úgy végigjátszottuk, de akkor ő már tudta, hogy nem kap olyan könnyen rést .. megkapta a Bibliát is. Egy héttel késöbb az ószeren eladta a Bibliát és abból ivott. Ezt a játékot végigcsinálta az összes felekezettel, mindenféle keresztényekkel mert mindig lehet zongorázni a búzgó keresztények lelkiismeretével. Ennek ő zseniális mestere volt. Az évek során ezt kitapasztalta. Az adventista egyházban is háromszor alámerítették, persze egy idő után újra inni kezdett. Három alámerítés után már nem merítik alá. Ez ilyen keresztség felnött kórban. Mindent végig csinált. Nem volt meggyőződve sem hitükről, de csak azért, hogy enni és inni tudjon. Ez egyszerre tragikomikus történet, ugye? És értettem. Teljes szivemből értettem. Azt mondtam neki: kedves XY – a szemébe néztem teljes kedvességgel és azt mondtam – úgy szeretem magát. Annyira szeretem magát. Az sem zavar, hogy ekkora semmire kellő gazembert rég nem láttam mint maga. Csak egy valaki szárnyalja túl magát a gazemberségben, az én vagyok. Magamat közelebbről ismerem. Tudja meg, hogy maga akkora hamis játékot játszik. A kisújjára csavar mindenféle papot ... mestere lett ennek a szélhámosságnak, de én szeretem magát annyira, hogy megmondom nyiltan a szemébe. A fájdalmamat is elmondom, hogy az élet puskázza el, nem tud önmaga lenni, belemegy ezekbe a kényszer játszmákba és belül valaki nagyon sír ... az igazi önmaga, hogy nem tud egyenes lenni. Nézett rám, megeredtek a könnyei – tiszteletes úr soha senki nem beszélt velem így. Maga tényleg szeret engem. Engem soha senki nem szeretett.
E.V.:... és nem vásárol egy Bibliát nekem ...
H.L.: [Nevet!] Hát akkor már nem tudta mondani ... tudta, hogy nálam nincs mese.
Van több mint 10 éve ennek a történetnek. Azt sajnálom, hogy nem volt abban az időben terápiás lehetőség. Végül egy öregotthonba került és ott halt meg. Már idős volt. Ez volt az egyik dolog, hogy mivel az utcán maradt télen, hóntalan volt, jól jött neki, hogy éppen télen volt egy ilyen 2 hetes gyógyitó tábor. Nem tudott jelen lenni. Úgy evett mint egy éhes állat. Teljes lényével evett és a végsökig látszott, hogy arról szól, hogy meleg van, étel van és 2 hétig van hol egyek. Abszolut nem tudott figyelni. Elaludt a program közt. Mindig visszajeleztem, a vége felé elmondtam, hogy szépen megúszta ezt a 2 hetet ... Mindig azt mondta – nagyon szeretem magát ezért kell elmondanom, tartozom magának ezzel ... az igazsággal. Ilyen szép viszonyok alakultak ki. Azt sem szeretem amikor valakit a háta mögött leírnak, megbélyegzik, de szemtől szembe kedveskednek és nem merik kimondani. Azt sem szeretem, hogy valakinek a fejéhez verjük az igazságot, de nem szeretjük az illetőt. Valahol ezt a két dolgot egyensúlyban kell tartani. Számomra ebben Jézus a példa. Amikor közeledik Jeruzsálemhez, a bevonulás során és ahogy közeledik, azt olvassuk, hogy sírva fakadt ahogy a várost nézte. Ahogy sírt, elkezdte mondani – jaj neked Jeruzsálem mert nem engedtél, nem hallgattál az Úr szavára. Körbevesz a te ellenséged, megostromolnak – meghirdeti az ítéletet Jeruzsálem ellen, közben síratja Jeruzsálemet. Egyszerre tudta kimondani az igazságot és a legnagyobb szeretetet tudta tanusítani. A két dolog egyensúlyban volt nála. Van egy jelenet amire azt szokták mondani, hogy ott Jézus is indulatos lett ... mintha az bün lenne ... amikor ostort ragadott és kiüzte a templomból ... Ha figyelmesen elolvassuk az evangéliumot, ott van egy rejtett mondat. Azért rejtett mert nem vevődik észre. A történet arról szól, hogy a pénzváltok asztalát felboritotta, szétszorta ... Ugye állatokat árultak, persze az áldozáshoz. Egy egy kegyes cél érdekében, de árulás történik. Voltak galambok is. A szegényebb emberek galambot áldoztak. Ott vették meg helybe ha nem volt állatuk. A gazdagabbak pedig bárányt, júhot. Azt olvassuk, hogy ostorral kiméletlenül viselkedett Jézus, de közben a galambokat szabadon engedte. Ezen álltam meg. Hogyha valaki nagyon indultos, tehát rossz, negativ, akkor nem tudja szabaddá engedni, finoman, tappintatósan a galambokat. Csattant az ostor azon aki aljas módon arra használta legszentebb dolgokat, hogy árúba bocsássa, de a galamboknak semmi bántodásuk nem eshet ebben a helyzetben. Arra ügyelt és kiengedte. Egyszerre göngéd és kemény ostorozó. Ez az egyensúly, a legszebb mentális egyensúly amire nézve éppen Philip Schaff történész fogalmazza meg: hogyha a világ összes terápiás szakkönyvét egy katasztrófa következtében elveszítenénk és helyébe maradna az evangélium akkor az elég lenne, hogy újraépítsük az egészet, merthogy benne van minden, oda vezethető vissza minden ... Már megint nem tudom, hogy hól vagyunk annyi minden volt. Nevetés!
E.V.:  Most gondolkozok, hogy miért is kell nekem ezt az anyagot írnom. Szerintem abból indult elöször, hogy szégyen volt és akkor kezdtem írni kis darabokat.
H.L.: Fel kellett dolgozni ezt, ugye?
E.V.:  Mondjuk. Az is, hogy nyilvánosan beszélni erről. Ami a családban történt. Agresszivitás volt és nem lehetett megérteni hogyan bántak velünk. Mindezt megírni dühből is, hogy mi történt.
H.L.: Az nem baj ...
E.V.: Ahogyan hallgatom ... persze amikor interjút veszek egy embertől aki józan ... volt olyan, hogy testvérek voltak és az egyik ivott és kinozta őket. Mikor hallgatom őket józanul gondolkodik. Ez mind szinpadra való anyag. Ez egy ember és nekem is fáj ami neki fáj. A végén nem vagyok biztos hogyha szeretetből csinálom ezt. Lehet, hogy az hiányzik, hogy szabaduljak ebből a munkából. Ön most mit csinál? Nyugdíjba megy? Ezt fogja továbbra is csinálni?
H.L.: Remélem.
E.V.:  Mostmár remél. 11-kor még nem akarta, de mostmár remél? Mikor változik ez, hogy nem akarunk, majd belemegyünk. Mire változik?
H.L.: Én nekem az az örömöm van hogyha 100 emberből 1 embernek lehet segíteni ...
E.V.: Az miféle százalék?
H.L.: Egy csepp a tengerben, elismerem. Minden ember egy univerzum, nem? A talmódi mondat: ha valaki megment egy embert, olyan mintha megmentené az egész világot! Nem tudom megmenteni az egész világot, de még mindig meg tudok menteni egy-két embert. Akkor megéri. Tudom, hogy százalékban nagyon kevés, de nem semmi.
E.V.:  A minta ...
H.L.: Gondoljuk végig – a történelemben volt-e valami olyan pozitiv dolog, mozgalom, szociális segítség nyújtás ami nem kicsiben indult és nagyon reménytelennek indult az elején? Minden igy indult. Elizabeth Fry-nak a börtön reformja igy indult. Reménytelen küzdelem volt. Egy törékeny nő szembeszállt az egész világgal. Senki nem gondolta, hogy 100 évre rá olyan hatással lesz, hogy etikai konszenzus alakul ki ebben a dologban az ösztársadalom szintjén. Amit ön átél, azt gondolom, hogy nem baj ha nem szeretetből indult hanem egyszerűen abból a vágyból, hogy amit szégyelek, amit nem tudok hova tenni, valahogy kerüljön a helyére. Valamit érezzek abból, hogy ezt fel lehet dolgozni, ennek a terhét nem kell nyögve cipelni tovább hanem valami megoldás kell legyen erre. Az ember elindul a saját gyogyulása útján. Azt hiszem, hogy sokszor ösztönösen indulunk és lehet, hogy már egy mennyei szeretet indított el bennünket valahol ott fennt a saját gyógyulásunk felé. Lehet, hogy most még nem szeretetből csinálom. Egy idő után átfordulhat ez a dolog bennem és megjelenhet a szeretet is. Én minden embert egy nyitott világnak látok. Nálam az élet is csupa meglepetés. Isten is a meglepetések Istene. Nem kis léptékben gondolom el az emberi létet. Úgy gondolom, hogy mindenki aki elindul azért, hogy a saját sebeivel szembe nézzen és ezt felvállalja, az a puszta tény, hogy igenis megmutatom az arcom az ország világ elött. Benne vagyok ebben a dologban, de nekem fontos, hogy lássam az igazságot. Mi történt velem? Mit tettek velem? Akik közel álltak hozzám, szerettem őket! Miért tették velem? Én miért kell emiatt szégyenkezzek? Lehet, hogy nem kell ... lehet, hogy hasonló hajóban eveznek mások is csak nem mernek beszélni róla. Akkor, hadd találkozzunk. Győzzük le ezt a sötét valamit, bizonytalanságot. Egymás szemébe nézhetünk és máris egy gyógyulási folyamat indul el. Úgyhogy, én nagyon örülök ennek a projektnek. Az, hogy ezt ráadásul az alkotás szintjére át lehet transzponálni. Egy nagyszerű dolog.
E.V.: Nagyon köszönöm, hogy ezt mondta. Én szoktam jönni Romániába. Anyagot gyűjteni, a szüleimet meglátogatni, de nem érzem otthon magam mert nagyon sokat szenvedtem itt. A remény nekem New York-ban volt. Furcsa módon, amikor áprilisban megkaptam az állampolgárságot, rögtön terveztem jövetelem. Úgy terveztem, maradok 3 hónapot, hadd lássam hogyha szükség van itt igazán rám vagy nincs. Fontos amit csinálok vagy álmodozok.  Arra szántam magam, hogy most komolyan fogom venni az embereket. Részeket amelyek már megvoltak a szindarabból, mutattam be a kolozsvári közönségnek. Nem jött nagy közönség. Jött egy ember ...
H.L.: Sok a tabu még ekörül.
E.V.: A filarmoniába sokan jöttek ... Én mindent megtettem, hogy tessék ez az én darabom ha érdekel. Jött egy ember. Mondtunk 3 monológust. Hárman voltunk, összejátszodtunk. Egy idő után látom, hogy csak kiment majd visszajött. Aztán mondta, hogy annyira reális volt. Nagyon meg volt lepődve. Azt mondta, hogy fájdalmas volt, az emberiség szenvedéseit fejezte ki. Nem tudom mivel szenved ő, de nekem érdemes volt mert ezért jöttem.  
H.L.: Igy van. Igy van.
E.V.: Azt hittem, hogy százan lesznek, de ...
H.L.:... egy embernek megérte.
E.V.: Valahogy lennebb engedtem a mércét. Nekem mind írónak megérte.
Még mindig nem tudom, hogy mi lesz az anyaggal, de furcsa módon szerintem ez lesz a vége a szindarabnak.

If you’d like to throw a bit of money my way to keep my endeavors going, and also enable me to spread the money to my various causes, fight against alcoholism being one of them, I’d be ever so grateful.

 

March 28, 2013

New York